Rendelőben az a legcsendesebb fél óra az egész héten, ami az utolsó beteg után marad, és azon az októberi pénteken fél hatkor kezdődött. Ilyenkor pakolunk el, indul az utolsó sterilizálási kör, és leülünk a pultnál egy teára. A doktornő éppen a kézi műszereket rakta sorba, és félhangosan morgott, hogy megint tompák.
Ezen mindig elcsodálkoznak azok, akik nem itt dolgoznak. Azt hiszik, egy rendelőben a nagy gépek számítanak, a szék, a lámpa, a röntgen. Pedig a napi munka nyolcvan százaléka pár apró, kézzel fogott műszeren múlik, és ha azoknak nincs rendben az éle, akkor a kezelés hosszabb lesz, a beteg jobban feszül, és mi is fáradtabban megyünk haza. Az élezés nálunk nem hobbi, hanem alapfeltétel.
A doktornő ekkor mondta ki azt a mondatot, amin aztán egész hétvégén gondolkodtam. „Ugyanaz mindenhol. Aki nem élezi a szerszámát, az erőből dolgozik, és tönkreteszi magát is meg az anyagot is.”
Otthon, szombaton reggel jutott eszembe, hogy nálam pontosan ez a helyzet a fáskamrában.
Nálunk cserépkályha fűt, és a fát évek óta a férjemmel vágjuk fel, csak éppen minden ősszel egyre lassabban ment. Beszéltünk róla, hogy talán a gép öregszik, aztán ott maradt a téma. A rendelőben elhangzott mondat után viszont másképp néztem rá az egészre, és elkezdtem utánanézni, hogyan lehet ezt rendesen csinálni. Így találtam meg a peterlancfuresz.hu oldalát, ahol a láncélezéshez tartozó dolgok külön szakaszban vannak.
Ott derült ki, hogy nem egyetlen csodaeszközről van szó. A láncfűrész szerelő szerszámok között külön található a reszelő, a reszelősablon, a gépi élezéshez tartozó megoldás és az élezőkorong. Ez elsőre soknak tűnt, és a leírásokból nem tudtam eldönteni, egy hétvégi favágónak melyikkel érdemes kezdenie.
A férjem oldotta meg a kérdést a maga módján. Kiszúrta a tarcali címet, ahol hétköznap délutánonként átvételi pont működik, és ahol a tanácsadásért nem kérnek pénzt. Egy szerdán arra volt dolga, bevitte a láncot, és letette a pultra. Utólag mesélte el, hogy először nem árat mondtak neki, hanem kérdéseket tettek fel. Mennyi fát vágunk egy évben, milyen vastagot, és mikor élezték utoljára a láncot. Az utolsó kérdésnél ő is elnevette magát, mert a válasz az volt, hogy soha.
A fogászatban ezt a sorrendet nagyon korán megtanulja az ember. Aki azonnal megoldást mond, az általában nem hallgatta végig a panaszt, és a beteg ezt pontosan megérzi. Nálunk a kezelés fele abból áll, hogy leültetjük, elmondatjuk vele, mióta tart, mikor rosszabb, és mit próbált eddig. Ez nem udvariaskodás, hanem szakmai szükség, mert ugyanaz a tünet öt különböző dolgot jelenthet. Amikor a férjem elmesélte, milyen kérdéseket kapott a láncfűrész szerelő szerszámok ügyében, pontosan ez a párhuzam ugrott be.
Ez a sorrend nekem nagyon ismerős. A rendelőben is ugyanezt csináljuk, mert aki bizonytalan, azt inkább behívjuk, mint hogy telefonon tippelgessünk. Az ember a kezében tartva öt másodperc alatt látja azt, amit szavakkal negyed óra alatt sem tudunk körülírni. A férjem szerint a pult mögött álló ember pontosan így forgatta meg a láncunkat, mielőtt bármit mondott volna.
A láncfűrész szerelő szerszámok között végül azt választottuk, amit javasoltak, és az első használat után a férjem csak annyit mondott, hogy ez most tényleg más. Ugyanaz a gép, ugyanaz a fa, feleannyi erőlködéssel.
A különbség egyébként nemcsak az erőben látszott. Korábban a felaprított fa fele szálkás, tépett végű lett, most viszont tiszta vágásfelülettel jött le minden darab, és sokkal szebben rakódott a kamrában. Ezt előtte észre sem vettem, pedig évek óta néztem. Az ember addig nem lát egy hibát, amíg nem látja mellette a jót, ezt a rendelőben is pontosan így éljük meg a röntgenképeknél.
Hétfőn a rendelőben elmeséltem a doktornőnek, hogy az ő mondata miatt lett rendben a fáskamránk. Nevetett, aztán bólintott, hogy ugye megmondta. Azóta a peterlancfuresz.hu a könyvjelzőim között van, és valahányszor tompa műszert veszek a kezembe, eszembe jut, hogy az élezés sehol nem elhanyagolható részlet, sem itt, sem otthon.